Üresség. Most ez van bennem. Az a fajta üresség, ami befogadó, nyitott az új dolgokra, benyomásokra, történésekre. Mint mikor kitakarítassz egy lakást és ott állsz és tervezed hogyan is rendezed majd be. Most itt állok e nyitott ajtó előtt és tervezek, szelektálok a régi dolgok közül, mi a még használható, mi a kidobandó és milyen egészen új dolgok kerüljenek be. Áldott érzés. Fárasztó volt a takarítás...
ÜRESSÉG - Isten hozott. Itthon. Megérkezés. Otthon. Áldás... Most ennyi. :)
Elkezdtek foglalkoztatni a TITKOK. Hogyan működnek, mit okoznak, hogy vagyok én velük... Eszembe jutott egy gyerekkori eset. Nővéremmel megbeszéltük, hogy megosztunk egy-egy féltve őrzött titkunk. Kis papírra írtuk. Nem emlékszem tisztán,de arra az érzésre igen, hogy mikor én elolvastam az övét úgy gondoltam " ez nem is olyan NAGY titok, mint az enyém" és így "felülírtam", megváltoztattam az enyém. Ma ennek több következményét vettem észre. 1. bűntudat, amiért nem az igazat mondtam és nem viszonoztam vagyis adós maradtam egy titokkal. 2, azóta bennem van ez a titok, ami "természetesen" gyermeki szerelemmel volt kapcsolatos. És azt veszem észre a mai napig a szerelem körül valami titkot sejtek, meg valami szégyelni valót. Persze ezeket csak most látom, ha nagyon mélyen nézek a cselekedeteim, érzéseim, életem mögé. Megdöbbent a titkok ereje,ha mai felnőtt fejemmel rálátok, mennyire "semmi" volt az én "NAGY TITKOM". Csak a mögötte meghúzódó félelem és szégyenérzet tette azzá. És gyerekeimben ugyanezt tapasztalom. itthon ugyan kimondják, kibe szerelmesek, de szégyellik az osztálytársak előtt. Csak nehogy kiderüljön, mert akkor az "ciki", csúfolni fogják stb... Miért? Miért vagyunk így kódolva? Vagy csak nálam volt ez így és csak én tapasztalom ezért ezt? Miért vállaljuk fel olyan nehezen, ha szívünk hevesebben dobog valaki iránt? Miért gondoljuk magunkat akkor sebezhetőbbnek? A szerelem a legtermészetesebb állapotunk(nak kellene hogy legyen), hiszen akkor vagyunk nyitottak, boldogok, sugárzóak. És mégis újra és újra bezáródom én is. És milyen érdekes megfigyelni, hogy ebben a nyitott "sebezhető" állapotban sokkal nagyobb erő rejlik, mint a zárt "védett"(nek hitt) állapotban. Milyen paradox ez is, mint minden ebben a "kifordítot" világban. Jó volna már egy kicsit befelé fordítani, hátha megtaláljuk azt az ERŐT, ami bennünk lakik és arra is rájövünk, hogy nincs semmi TITOK kívül, ott belül annál több lakik... Mondjuk ki őket és többé nem fognak nehezen nyomni, nem kell rejtegetni, bújkálni, hátha valaki meglátja és akkor, "jaj, mi lesz?!" SEMMI. A titkokban laknak a félelmeink, így amig vannak titkaink, addig félünk. Jobb félelem nélkül élni, bátran megmutatni a szívünket és titkainkat. Csodák történhetnek, azt hiszem. Most megyek és törlesztek megint egy adósságot... :) Szép nyílt napot mindenkinek!
Azért elárulok egy "TITKOT": van egy honlapom: www.beszedesosszhang.hupont.hu Már nem titok, add tovább... :)))
A napokban kaptam egy visszajelzést egy barátomtól. "Kívánom, hogy kerülj összhangba magaddal". Hm. Nem lennék összhangban? Figyeltem az igazságát vagy nem igazságát.Éreztem mindkettőt, mégsem értettem. Belül rendet éltem meg, kívül nem. Pedig ugye, ahogy bent úgy kint... Hogy is van ez? Meg mit is jelent az összhang? Feltétlen jókedv és derű? Ha épp szomorúbb vagyok, esetleg aggódó, esetleg gondterhelt, akkor már nem? De igen. összhangban voltam a bennem lévő fájdalommal. Nem tiltakoztam, nem akartam sem megváltoztatni, sem elrejteni. Igen, vannak nehéz pillanatok, órák, napok, hetek... És akkor nekem az az összhang, hogy megélem és megértem. Megértem, és hagyom hogy legyen. Rájöttem nem akarom azt a "trend"-et követni, hogy mindig mosolyogni kell, mindig jókedvűnek lenni. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen. Igen ezt igaznak tartom és élhető. De elveszik belőle valami élet. Valami... Érezted már azt a fájdalmat, amikor nagyon sajnálod magad, mert nagyon "rossz" neked? No, ez ami visszahúz engem is, ez amit igyekszem nyakon csípni és abbahagyni. és élted meg azt a fájdalmat, amikor valaminek vége és az fáj? Nem ragaszkodsz, hagyod ,elengeded, de fáj. Fáj, mert szép volt, jó volt, szeretted... Ez a gyász.és ez is a Jelen. És gyászra szükségünk van. Elengedésre szükségünk van és ezt a fájdalmat nem jó elnyomni, felülírni. Egy gyerek elvesztését, egy kapcsolat, szerelem végét, egy szülőház eladását, elengedését... Abba kicsit belehalunk, mert bele kell halni, hogy el tudd engedni, különben cipeled, cipeled és még lehet, a gyereked is cipelni fogja... De igaz, nem voltam összhangban, mert nem írtam én sem a fájdalmamról, de átjött az akkori írásomon. Igyekeztem megtartani, mert nem biztos, hogy másra tartozik. Tanulság vagy írni róla vagy nem írni, mert akkor szétcsúszik. És ezt kaptam meg visszajelzésbe. Köszönöm! Igaz is volt és nem is. :) Minden igaz egyszerre. Ez olyan szép. Erre mindig rácsodálkozom. És még valami az összhanggal kapcsolatban. Most vettem észre, hogy a szükséglet-táblán, amit emk-n (erőszakmentes kommunikáció tréning) használunk, sosem figyeltem oda, hogy van egyetemes összhang, személyes összhang és társas kapcsolatok öszzhangja. És lehet rend az egyikben, miközben a másikban hibádzik valami, valamiért. Jó volt erre figyelni, észrevenni, mert kitisztult a kép. Összeállt minden, összhangba került(em) :)
És van még egy szükségletünk, ami nincs a táblán: A csend...
Vannak kicsik és vannak nagyok. Vannak jók és rosszak. Döntések... Vagy épp csak döntések. Döntünk, minden pillanatban. Arról, hogy felveszem e a telefont, mikor csörög, elmegyek e valahová, ahová hívnak, megszólalok vagy épp hallgatok. Ki dönti el, hogy ez jó vagy rossz? A belső bíránk. Nekem egy rém ítélkező belső bírám van. Mindegy mit teszek, semmi nem jó neki és mindig megmagyarázza, miért rossz az a döntés, amit hozok vagy hozni készülök és így aztán előáll a döntésképtelenség. Ismerős? Van neked is egy ilyen belső bírád? Hát én azt hiszem, most szabadságra küldöm, jó hosszú időre... Már párszor sikerült eltávolítanom, de elég erőszakosan vissza-vissza jön. És duruzsol, folyamatosan, alattomosan. "Ez így nem lesz jó" "Így nem lehet élni", "nem lehetsz ilyen felelőtlen", "Na ezt elszúrted, látod?", "ezért meg megérdemled a büntetést!" Elküldöm pihenni, nyaralni, hátha kipihenten megenyhül és szebbnek látja a világot. És velem is megértőbb lesz. Úgyhogy, most itt vagyok ítélő bíra nélkül. Nézzük csak milyen is ez. Szabad. Hú, egész jó. Végre nem figyel állandóan valaki... Most szabadon mehetek arra, amerre akarok. Persze kicsit félelmetes is, hogy most így egyedül magamra vagyok utalva. Most aztán nem lesz kit okolnom, ha nem azt kapom, amit szerettem volna. Dönthetek és nem bírálja felül senki. Csak megérzem, hogy jól érzem e magam vagy épp rosszul. Ha rosszul, akkor dönthetek másképp. Ha jól, akkor meg HURRÁ! És most úgy döntök, hogy HURRÁ! Örülök, hogy elment, Úgy döntök az örömnek szentelem magam és nem leszek többé a döntőbírám áldozata. Hiszem, hogy életem legjobb döntését hozom!
Neked mit mond most a bírád? Lehet hogy elkezdte félteni az állását? Mert, ha egyszer mindenki szabadon engedi őket, akkor mi lesz? Velük nem tudom, de hogy mi örömtáncot járunk az biztos! Ha gondolod, csatlakozz hozzánk, akik már elengedtük...
Egyedül vagyok. Gondoltam írnom kéne. Pontosabban: írni szeretnék. Miről? Hm. Nem is tudom. Ma festettem. Végre úgy, ahogy akartam. ihletetten. és nekem gyönyörú lett, olyan, amilyet megálmodtam. Most itt van mellettem és azon gondolkodom mi legyen vele. Megtartanám,mert tetszik, de elkívánkozik tőlem. Érzem ajándék lesz belőle. annak, aki az ihlethez segített....
Az iménti bekezdést még vagy egy hónapja kezdtem, csak közben megzavartak és abbahagytam. Most jó volt olvasni. Igen, ajándék lett. :)
Most az üneplésről írnék. Hányszor ünnepelted meg magadat úgy igazán? Nem a születésnapról írok, mert az olyan "természetes". Hanem, amikor valami olyan dolgot teszel meg, ami igen nagy erőfeszítést kíván tőled. Megünnepled? Megállsz egy pillanatra és elismerést adsz magadnak? Vagy ezt te is mindig mástól várod? És ha megkapod, akkor sem az igazi, mert az "biztos nem igaz", "nem is olyan nagy dolog", "csak azért mondja, mert akar valamit".stb... ismerős? Én ma reggel tudatosítottam ezt magamban és igazán nagy örömet okozott. Már a tudat, hogy megérdemlem, hogy jár nekem, hogy tényleg valami nagyot tettem a magam szemében és nem érdekel, hogy más szemében az esetleg semmiség. Én, magamhoz képest nagyot tettem és ez ünneplést érdemel. Még nem tudom, mit adjak magamnak, de jár az agyam valami "meglepin." :) Szerintem egy szabadnap lesz az. Egy szabadnap úgy, ahogy én szeretném. Ez jó. Ez tetszik. Lehet elutazom valahová és nézem az embereket, napozok az őszi napocskában. Vagy lehet elhívom a barátaim egyet táncolni. Egész izgatott a szívem, mert tudja fog valami igazán örömtelit kapni, mert a legilletékesebbtől kapja, aki őt a legjobban ismeri,szereti.
Hányszor halljuk: legyen célod, legyen terved és tedd meg a lépéseket. Csakhogy vannak kis célok és nagy célok, és mindig a távoli NAGY , VÉGSŐ CÉL lobog a szemem előtt és nem veszem észre ,hogy hányszor, de hányszor elhagytam már egy cél-vonalat. Mert mire odaérek, már születtek újak, távolabbiak és arra figyelek. No ez a garantált boldogtalanság útja. Jó ezt látni, hogy ezt csináltam. Hányszor, de hányszor lehettem (és voltam is ) boldog. Ezt hívják úgy maximalizmus. Soha semmi sem tökéletes. Ez is egy "betegség". Remélem sikerült belőle kigyógyulnom, mielőtt belehalnék a boldogtalanságba. Már nem akarok semmit sem tökéletesebbé tenni. Elfogadni szeretnék. Elfogadni a tökéletlenség tökéletességét. :) Ez meg az abszolút boldogság útja. Én erre megyek, gyere Te is,de ha nem , az sem baj. Az is jó irány, csak az a tiéd... És "túl minden jón és rosszon, van egy virágos rét. Ott találkozom Veled!" Ölellek Bárki is vagy, aki olvasod!
Itt ülök, késő éjjel. Nem bírok aludni. Lehet a szívünk szerint élni? Én akkor éreztem igazán boldogságot. Örömöt. Most fegyelmet, belső fegyelmet tanulok és sok minden egyebet.Jelenétet, kitartást. Nehéz. Nekem nehéz. Mert a szívem veszettül tiltakozik. Győzködöm napi szinten: "jó lesz meglásd", Kérem, hogy bízzon bennem és bízik érzem, csak fáj. nagyon fáj. Lehet a szívünk szerint élni? Én azt mondom,, csak úgy lehet. Csak úgy érdemes. Miért ilyen nehéz? Miért nem engedjük meg magunknak a boldogságot? Miért félünk örülni? Miért csak boldog perceket engedünk meg és miért nem a boldogságot? Hányszor mondjuk azt, "hogy szívünk szerint...", "most legszívesebben..." ezt vagy azt tenném. Miért nem tesszük? Miért nem teszem? Mert most itt ül a nyakamon a félelem. Félek, hogy elveszítek valamit, valakit. Legfőképp magamat. De most kezdem érezni, hogy jó. Jó itt lenni, sötétben csak egy kislámpa ég. A gép csöndben duruzsol, az óra kattog. Csend van. A család alszik. És jó, hogy itt ülök és írok ,éhesen, kicsit fázva, de boldogan, mert most egy vagyok a szívemmel. Azt teszem, amit szeretek. Például kiírom magamból a fájdalmam. És ilyenkor a félelem is elillan, mintha nem is lett volna. Írni jó. Jó kitenni a fájdalmakat. Ezt szertem. És most nem érdekel ki olvassa, ki nem, kinek mi a véleménye. Nem érdekel. Egy dolog érdekel, hogy a szívemre hallgassak. Ő, az én egyetlen irányítóm.
És már nem veszekszünk. Én és a szívem. Én megbocsátom, hogy olykor olyan nehezeket kér és érzem ő is megbocsát, mert időnként megcsalom. Sajnálom, szeretlek...
Tudom,hogy jó helyen, jó időben, jó kezekben vagyok. Tanulok. Tanulok bízni mindenkiben, mindenben, a jóban. A hitem, hogy mindannyian jók vagyunk, mindannyian jót akarunk bármit teszünk is, jót akarunk. Rossz meg nem létezik, és kész.
Azt szoktuk mondani: "de hát, mi lenne, ha mindenki a szíve után menne?-Káosz" Igen. Káosz. És utána? Béke, mert már senki nem akarna a másiknak ártani és egyszercsak elkezdenénk együttműködni, meghallanánk egymást, segítenénk egymást. És most boldog vagyok, mert megláttam mennyi ilyen ember van már köztünk. És teszek érte nap, mint nap,hogy egyre többen legyünk, akik meglátjuk a szívünket és merjük megnyitni egymás felé. Köszönöm mindazoknak, akik már megtették! És köszönöm mindazoknak, akik ezután fogják megtenni... :)
A napokban kezembe került egy könyv, amiben van egy kis mese. "Egy finom és gyengéd kis tündér majdnem tragikus története". A kedvencem lett. Idézek belőle:
"Egyszer volt ,hol nem volt, volt egy finom és gyengéd kis tündér. Nagyon boldog tündér volt. Ragyogó volt és kíváncsi,és ismerte az élet titkait. Például tudta, hogy a szeretetet választani kell, hogy a szeretet kemény munka és hogy a szeretet az egyetlen út. Tudta,hogy mágikus dolgokra lenne képes és a mágiájának ezt az egyéni formáját teremtő képességnek nevezik. A kis tündér tudta, hogy ameddig ő igazán alkot, az erőszak nem uralkodhat el. És tudta minden titkok legnagyobbikát, hogy ő valami és nem pedig semmi..."
Tudjátok, hogy mindannyian ilyen kis tündérek vagyunk? Mind! Egytől egyig!! Kívánom nektek, hogy Ti is hívjátok elő ezt a kis tündért magatokban. Tényleg finom és gyengéd és törékeny és nagyon nagyon boldog! Vigyázzatok rá!
Most ennyi, megyek mert vendéget várok! Egy másik Tündért. :)
Hahó, van itt valaki?
Itt ülök és azon gondolkodom, hogyan is kezdjem életem első blogbejegyzését. Furcsa úgy írni, hogy nincs címzett, csak úgy bele a nagyvilágba, aztán lehet valaki elolvassa...
Hogy miért fogtam blog íráshoz? 1.szeretek írni. 2. szeretek kapcsolatokat építgetni és érzéseket cserélni. Igen, ez egy amolyan "érzelgős" oldal. De reményeim szerint,nem csöpögős, hanem olyan megérintő, szerethető, olykor vicces, olykor sírós. Mint az érzelmek általában, merthogy azok nem annyira félelmetesek, mint hisszük. 3.mert azt javasolták, indítsak blogot website helyett. Én meg szót fogadtam.:) Remélem együtt majd belejövünk és egymás örömére irogatunk hasznosakat. 4. Mert tartunk olykor,( péntekenként )összejöveteleket, ahol beszélgetünk az érzéseinkről, szükségleteinkről és gyakorolgatjuk, hogyan is kell a szívünket nyitogatni és hogyan menjünk egymás szívéhez, látogatóba...Mivel lehet nyáron nem nagyon érdemes tartani, mert hát nyaralósak vagyunk, gondoltam így mégis tarthatnánk a kapcsolatot az "ottaniakkal", ki-ki otthonról, a szerencsésebbje valamelyik tengerpartról...és aztán ki tudja, lehet ősszel akár találkozhatunk is személyesen.
Hát ezért. :) Várom, hogy jöjjön valaki! Szia.
